Most csak pár képet hoztam Theoról. Az utóbbi napokban rengeteg fotót készítettem róla. Ezek közül a képek közül válogattam ki pár jobban sikerültet, és azokat felraktam az Indafotóra. A képre kattintva lehet megnézni őket.

Most megyek, mert késő van, de hamarosan jövök a beígért bejegyzésekkel. Addig is vigyázzatok magatokra.

Ági voltam, sziasztok!

Mindenekelött le kell szögeznem, hogy gyerekként nagyon szerettem ezt az ünnepet, de ma már nem azt jelenti számomra, mint régen.

Gyerekként örömöt okozott maga a készülődés. Vasárnap anyuval és keresztanyuval átmentünk a dédiékhez, ott pedig tojást festettünk, ami nagyon szórakoztató volt. Majd másnap, már kora reggel felkeltünk és vártuk a locsolkodókat. Szépen kikészítettem a tojásokat. Többnyire egy kis kosárkába szedtem az udvarból füvet és arra helyeztem rá őket. Mindig apu volt az első, aki meglocsolt:) Adtam neki tojást, majd vártuk a rokonokat, mert hozzánk többnyire csak ők jöttek. Ki volt készítve egy csomó hidegtál és sütemény, hogy meg tudjunk kínálni mindenkit. A család férfitagjai pedig többnyire együtt jártak mindenhová, vagy legalábbis csoportosan, így ha megjöttek mindig sokan voltunk és jókat nevettünk.

Sajnos azóta minden megváltozott. Se apu, sem a dédi nem él már, elköltöztünk a kertes házunkból egy társasházba, és bár még mindig járnak a fiúk locsolkodni, ez már nem okoz számomra akkora örömet, mint régen, hiszen felnőttem. Most már nem magunk készítjük a tojásokat, hanem az üzletben veszünk csokitojást. Maga az ünnep pedig elvesztette a családias hangulatát. Ma már azt várom, hogy túl legyünk rajta és nem pedig azt, hogy jöjjön már a hétfő. Az is elkeserít, hogy sok "kedves" szülő vesz a csemetéjének nyuszikát, azután persze mikor megunja a gyerek a kis kedvencet, akkor kidobják vagy levágják szegénykéket. Pedig nem ezt érdemelnék ezek az állatok, hisz nagyon aranyosak és szeretnivalóak. Manapság pedig egyre közkedveltebb háziállatok, egyre többen tartják őket. Nekem is van egy picurim, most már lassan két hónapja él velünk, és nagyon megszerettük őt. Most is itt ugrabugrál, mint egy bakkecske. Tisztára meg van kergülve néha:)

Pont ma készítettem róla egy pár képet, amit fel is teszek, hogy mindenki lássa, megéri nyuszit tartani. A képre kattintva láthatjátok a többi Theoról készült képet is. A képekből pedig kiderül, hogy mennyire szereti a lucernát és a vitadrazsét:) Igazi ínyenc a kis drága. Egyébként a zöldségek voltak mindig is a kedvencei.

Jelenleg ennyit akartam veletek megosztani, de ha mégis valami még eszembe jut, akkor kiegészítem majd ezt a bejegyzést. És mielőtt elfelejteném:

Itt is vagyok a beígért folytatással.

Az első pont, amiről szót szeretnék ejteni, az a Night Shopping. Nem tudom felfogni épp ésszel, hogy mi szükség van erre. Manapság már minden a vevőközpontúságról szól, persze közben az eladók érdekeit senki sem nézni. Persze érthető, hogy a kereskedők bevetnek mindent, hogy fellendítsék a forgalmat, de ennek nem lenne szabad a dolgozók rovására mennie. Például nálunk mikor megrendezték ezt az eseményt, akkor éjfélig kellett nyitva lennünk. Kérdezem én, hogy hogy megy haza az a dolgozó, akinek nincs autója, és nem tud senkit szerezni, hogy hazavigye? Akárki is találta ezt ki, biztos, hogy nem volt még hasonló helyzetben. Én is dolgoztam akkor, és hihetetlen milyen sokan voltak. Nekem bárki mondana bármit, akkor sem mennék el ilyenkor már vásárolni. És mindennek a teteje az volt, hogy fél tizenkettőkor még volt, aki úgy köszönt, hogy Jó napot kívánok! Úgy gondolom, hogy nem létszükséglet, hogy az üzletek éjszaka is nyitva legyenek. Mindenki intézze el a vásárlást napközben. Így is elég sokáig vagyunk nyitva.

És pontosan ez a második pont: a nyitvatartás. Egyre jobban eltolódik ez az időpont. Lassan odáig jutunk, hogy nyitva leszünk non-stop. Persze ez szinte csak nálunk, magyaroknál van így. Máshol már hatkor bezárnak és hétvégén sincsenek nyitva, esetleg szombaton délelőtt. Hát mi este nyolcig vagyunk nyitva (vannak olyan üzletek, ami kilencig) hétfőtől-vasárnapig. Ehhez azért hozzá kell fűzni, hogy a kereskedelemben dolgozók 95%-a nő. Többségüknek családja van. Meg kell állniuk a helyüket mind a munkában, mind otthon. Főznek, mosnak, takarítanak, felnevelnek 1-2 gyereket, mindezt úgy, hogy közben este nyolcig dolgoznak. Bevallom számomra ez szinte hihetetlennek tűnik. Én biztos nem lennék erre képes. És sajnos úgy látom, hogy mások sem. Legtöbb nő túlhajszolt, fáradt és boldogtalan. Minderre rájön még a sok stressz, mert azt kell, hogy mondjam, nem fizetik túl az alkalmazottakat. Mégsincs választási lehetősége az embernek, mert manapság nehéz új munkát találni. Örülhetünk, hogy van munkánk, mindegy milyen az.

Azután persze sietne az ember haza munka után, de másoknak még olyankor kell sürgősen venniük valamit. Nem tudom, hogy tud bárki is 5 perc alatt cipőt venni. Ez számomra minimum 20 perc. Persze mások vannak olyan Superman-ek, hogy 5 perc alatt körülnéznek, kiválasztják a cipőt, azután felpróbálják, és utána még fizetnek is. Érdekes a dolog, mert ez nekem valahogy fizikai képtelenségnek tűnik. Ráadásul, ha már két-három perccel zárás előtt lehúzzuk a rácsot, akkor óriási hisztit vágnak le, és azzal jönnek, hogy van még pár percük zárásig, igaz annyi idő alatt még fizetni sem tudna.

Na és mindennek a teteje az, hogy képesek a két-három éves gyereket is magukkal rángatni. Az persze nem számít, hogy szegény gyerek már álmos. Ilyen későn már rég megvacsorázva és megfürödve kellene az igazak álmát aludnia. Nem csoda, hogy ilyenkor levágnak egy óriási hisztit, hisz ki szeret úgy mászkálni, hogy fáradt? Ráadásul egy gyereknek szüksége van a pihentető alvásra, főleg ha másnap oviba vagy iskolába kell mennie. Ennél már csak az felháborítóbb, hogy képesek ezt végigcsinálni a csecsemőkkel is. Milyen anya az ilyen? Ha nincs ideje máskor vásárolni, akkor legalább a gyereket ne ráncigálja magával. Legfeljebb ha nem jó a cipő vagy a ruha, akkor visszaviszi és kicserélteti.

Arról már írtam az első részben, hogy milyen rendetlenséget képesek csinálni az emberek. Sokszor még nekünk is nehézséget okoz, hogy rendet rakjunk. Azt ígértem, hogy hozok képeket, amiket most fel is rakok és illusztrációt is fűzök hozzájuk. De azt már most leszögezem, hogy a képek nem adják vissza a teljes igazságot, hiszen nem teljes egészében alkotnak képet az üzletről, hanem részleteiben. Ráadásul nem is vehető ki rajtuk teljesen a rendetlenség. Azt kell, hogy mondjam a valóság ennél már csak rosszabb.

És akkor jöjjenek a képek:

A dobozok össze-vissza lökdösve, fordítva visszarakva, persze megigazítani nem lehet. 

Hát igen, ha a dobogóra rakjuk a cipőt. Kivenni nem tudják rendesen a dobozt, csak azt nem értem, akkor miért nem szólnak. Ez egy enyhébb eset, de van, hogy teljesen leborítják a dobozokat, és úgy hagyják, ahogy van, vagy csak visszadobálják.

A másik jó példa. Körübelül 2 méterre van egy kuka, mégis egyszerűbb a szemetet a földre dobni, a cipőket pedig csak ott hagyják ahol próbálták, vissza már nem tudják rakni. Mi pedig, ha árut kapunk nem érünk rá ezzel foglalkozni. Kiváncsi lennék, hogy ezek az emberek vajon otthon is ilyen trehányak?

És a leggyakrabban előforduló eset. Sajnos a táskás asztal nem a legjobb megoldás, de akkor sem hiszem, hogy így kellene kinéznie. Táskák vannak a földön, és ami az asztalon is van, az is össze-vissza van dobálva. Sajnos így gyakran megsérülnek vagy összekoszolódnak, ez pedig megnehezíti az eladást.

Szerettem volna még pár dologról írni, de így nagyon elhúzódna a bejegyzés hossza, ezért inkább egy harmadik részben írok ezekről. Annak a témája pedig egy üzlet belső életét fogja boncolgatni, tehát nem az eladók és a vevők viszonyáról szól majd. Most megyek, mert már késő van, de nemsokára visszatérek, hiszen mindjárt itt a HÚSVÉT, és ehhez az ünnephez is lenne egy kis hozzászólnivalom. Jó is, meg rossz is.:)

Ági voltam, sziasztok!

Tudom, hogy beígértem egy frissítést tegnapra, de nem volt kedvem írogatni. Egyébként is már lassan két hete, hogy beütött nálam a Dollz mánia. Tegnap töltögettem le pár kicsi dollzt és kiglittereztem őket, vagy legalábbis egy párat. Mostanában elég sokat szerkesztgetek. Régen is szerettem csinálni, de mióta találtam egy jó portálszépítő oldalt sokkal könnyebben megy a képszerkesztés, mivel nagyon egyszerűen le van írva minden, lépésről-lépésre.

                                                                                                                                   

 

 

Mint ígértem itt vagyok egy új bejegyzéssel. Mivel nagyon sok mindent le szeretnék írni, ezért pontokra osztottam a gondolataim és csináltam egy szerkezeti felépítést, hogy ha lehet, akkor ne hagyjak ki egy fontos gondolatot sem.

Először is az internetes társkeresésről szeretnék írni. Azt hiszem ez lesz a mai nap menüpontja.

Majd a  "Drága kereskedelem", avagy még milyen mélyre süllyedhetnek az emberek... II. részét fogom publikálni, ami az első rész kimaradt gondolatait fogja taglalni.

Ezután pedig jön a tömegközlekedésről szóló rész.

Jelenleg a második két ponthoz még nem fűznék semmit. Ezek a következő két bejegyzésem anyagai lesznek, ha csak nem jön közbe valami fontosabb.

Azért nem kell senkinek sem aggódnia, nem csak ehhez hasonló bejegyzések várhatók, hanem az életemből kiragadott fontosabb történések és emlékek is helyet kapnak majd a blogomban, és természetesen sok szó fog esni nyuszikámról és a családomról is. Persze nem tudok kibújni a bőrömből és ami felháborít azt muszáj kibeszélnem magamból. Tehát biztos, hogy még sok ilyen bejegyzés fog születni.

__________________________________________________________________________ 

Tehát akkor térjünk vissza az internetes társkereséshez. Ehhez hozzá kell fűznöm azt, hogy évek óta szeretnék egy normális párkapcsolatot kialakítani, de hát ez nem jön össze. Persze tudom, hogy nehéz eset vagyok és még csak szépnek sem nevezhetem magam, ráadásul önbizalomhiánnyal is szenvedek, de ez nem ok arra, hogy nem jön össze semmi. Sok mindenre visszavezettem már a sikertelenséget, de ez a mostani történet szempontjából nem lényeges.

Induljunk ki abból, hogy van egy fiatal lány, akinek évek óta nem volt párkapcsolata. Nem jár el szórakozni és nincs olyan baráti köre, hogy közvetlenül tudjon ismerkedni. Viszont van neki egy-két barátnője, akik folyamatosan unszolják.  Na, ez vagyok én, és ebből a helyzetből alakult ki a mostani helyzetem, ami arra sarkalt, hogy billentyűzetet ragadjak.

Sokáig győzködtek a barátnőim az internetes társkereséssel. Egyszer még fel is regisztráltak. Persze akkor nem jött össze a dolog és végül két hónap után töröltem magam. Azután eltelt egy pár hónap és mivel még mindig nem rendelkeztem egy pasival sem, így  újabb hadjáratba fogtak ellenem. Végül ők győztek és sikerült rábeszélniük, hogy rakjam fel magam egy ismertebb társkereső oldalra. Az az igazság, hogy én nem igazán hiszek ezekben az oldalakban, akárhogy is hirdetik magukat (az eddigi tapasztalataim is ezt mutatták). Persze a barátnőim folyamatosan mondogatták, hogy mennyi ismerősük talált így párra.  Jó legyen - egyeztem bele, hiszen tudtam, hogy addig egyébként sem fognak békén hagyni, ameddig össze nem hoznak nekem valakit.:)

Ez volt körülbelül három hete. Regisztráltam magam és raktam fel képeket is. Először minden a terv szerint alakult. Írtak nekem hárman is. Az egyikük egy néger hapsi volt és nem is beszélt igazán magyarul, úgyhogy neki nem válaszoltam. A másik kettőnek igen. Most ott tartunk, hogy kiderült az egyiknek felesége és gyerekei vannak, a másik pedig két levélváltás után nem írt többet. Így az arány 3-ból 0. Azóta írt még egy pasi, aki 41 éves és eléggé gáz kinézetileg. Az egyetlen pozitívuma az volt, hogy masszőr, de mivel nem rendelkezem apakomplexussal ezért nem válaszoltam neki. Azóta nem történt semmi. Nem törlöm magam, mert drága kolléganőim szerint bármikor írhat nekem az igazi, de az igazság az, hogy én már kinőttem a tündérmesékből. Aki a neten keres társat az vagy nagyon gáz, vagy félre akar kúrni, esetleg szimplán nincs ideje a társkeresésre, persze akkor nem tudom, hogy minek keres egyáltalán társat. A jó pasik pedig foglaltak vagy melegek. Hát így persze, hogy nem találok társat. Aki nekem tetszik, annak én nem tetszem, akinek pedig tetszenék, az nekem nem jön be. Hozzáteszem, többnyire az idősebb pasiknak tetszem, de én normális társat szeretnék nem pedig egy apucit, abból bőven van elég, mégha az édesapám már nem is él.

Én egy olyan társra vágyom, aki még nem szeretné lekötni magát egy helyen, és nem a családalapításon jár a feje, mert beütött nála a kapuzárási pánik. Fiatal vagyok még és szeretném kiélvezni az életet, mert ha ez most nem sikerül, akkor azt az életem végéig bánni fogom. Ma már nem divat, hogy egy nő fiatalon házasodjon, és azonnal gyerekeket szüljön. Persze előbb-utóbb biztos, hogy eljön nálam is ez az időszak, de szerintem ez még távol van.

Tehát az internetes társkeresés, nem a legbiztosabb formája a partnerkeresésnek. Az ember nem tudhatja, hogy egy név mögött milyen ember lakozik. Levélben lehet írni bármit, de az nem biztos, hogy igaz is. Ráadásul ki ellenőrzi, hogy a képeken szereplő ember ugyanaz, mint aki regisztrált? Ennek képtelenség utánajárni. Ezek az oldalak hemzsegnek a csalóktól, sokan nem is társat keresnek, hanem egy szimpla numerát. Persze könnyen ki lehet szúrni az ilyen alakokat, már a legelején, feltéve, hogy nem vagyunk naivak és odafigyelünk a jelekre, amik elárulják az igazi szándékot. Sajnos ez nem mindenkinek megy és könnyen nemkívánatos helyzetben találhatja magát az ember. Úgyhogy jobb, ha odafigyelünk arra, hogy kivel megyünk bele egy találkozóba. Én még nem jutottam el eddig, de az biztos, hogy bizonyítania kell az illetőnek és sokat kell, hogy levelezzünk ahhoz, hogy belemenjek egy személyes találkozóba.

__________________________________________________________________________ 

Legközelebb folytatom a kereskedelemről szóló bejegyzésemet és képeket is szándékomban áll csatolni hozzá, de ez legyen meglepetés. Valószínűleg két nap múlva fogok legközelebb jelentkezni. Addig is legyetek jók.

Ági voltam, sziasztok!

Na újra itt vagyok és azt hiszem ezzel most rekordot döntöttem. Nem sűrűn fog előfordulni, hogy ilyen időközönként jeletkezem. De hát megígértem azt a nevet és most el is hoztam:

Ehhez egyébként társul egy rövid történet is. Általában hülyéskedni szoktunk munka közben. Ha pedig valami jól sikerül szerintünk, akkor mindig fényezzük az egónkat (na meg persze egymásét). Az egyik ilyen alkalommal, kedves kolléganőm megjegyezte, hogy bizony az a minimum, hogy fényezzük a nevét, persze én erre rávágtam, hogyha nem is fényezem, de minimum kiglitterezem a nevét és kirakom a blogomba. Így született meg most ez a bejegyzés.

Remélem Kati, hogyha végre erre tévedsz, akkor tetszeni fog neked így a neved. Ha nem, akkor majd csinálok neked egy másikat. Most pedig megyek, mert ezer és egy dolgom van még mára.

Ági voltam, sziasztok!

Csak eljutottam odáig, hogy megírjam a második bejegyzésem. Bevált a megérzésem, hogy eléggé ritkán fogok írogatni, bár ez sokkal hamarabb jött el mint gondoltam.

Az utóbbi napokban csak úgy csaponganak a gondolataim. Eldöntöm, hogy leírok valamit, de mire odáig jutnék már teljesen más dolgokon gondolkozom. A napokban ha minden jól megy több bejegyzést is fogok készíteni. Hangsúlyozom ha minden jól megy.

Az első bejegyzésem óta ugyan nem sok minden történt velem, de azért mégis van mit leírnom.

__________________________________________________________________________

Hihetetlen az emberek nemtörődömsége. Mivel a kereskedelemben dolgozom ezért közelről tapasztalhatom ezt. Kezdek bedilizni ettől a munkától, mivel az emberek nem, hogy nem becsülik a munkánkat, de még emberszámba sem vesznek. Úgy kezelnek mintha rabszolgák lennénk és nekünk kötelességünk lenne mindent megtenni értük. Ez nem így van. Nekem az a kötelességem, hogy rendet tartsak a boltban, kirakjam az árut és ha segítségre van szüksége a vevőnek, akkor segítsek neki, nem pedig az, hogy vigyázzak a gyerekére és összeszedjem utána a szemetet vagy levegyem a zokniját és a lábára húzzam a cipőt, mint ahogy ezt egy "kedves" vevő megjegyezte.

Kérdem én, hogy mióta lehet cipőt felpróbálni zokni nélkül, mint ahogyan ezt sokan teszik? Ha pedig rászól az ember, akkor még ő van felháborodva. Szerintük kötelességünk próbazoknit biztosítani nekik, de régen azt neki kellett vinnie, ha vásárolni akart. Ettől függetlenül tavasztól őszig van az üzletben próbazokni (persze előfordul, hogy elfogy), de sajnos nem használják az emberek, mivel ők mezítláb fogják majd hordani és tapasztalni akarják, hogy úgy milyen. Persze sokszor járunk úgy, hogy puderes lábbal próbálják fel a cipőt és az meglátszik a belsején, de az nem számít.

Aztán persze ott van a reklamáció. Az emberek úgy vélik, hogy nekik csak jogaik vannak, azt nem veszik figyelembe, hogy ezzel együtt kötelesség is jár. Ha például lekopik egy cipő sarka, akkor azt meg kell sarkaltatni. Így van ez a spiccel is. Ha egy cipőnek hegyes az orra, akkor persze, hogy az a használat során kopni fog. Ezek nem gyártási hibák, hiszen nem a szerencsétlen cipő az oka, hogy eggyes embereknek erősebb a járása. Ráadásul akkor hozzák vissza a cipőt, amikor már tényleg javíthatatlan úgy le van kopva. Persze a javítást sem akarják elfogadni, pedig mindenhol úgy működik, hogy ha valami megjavítható, akkor azt megjavíttatják. Az emberek szerint ez a cipők esetében nem így működik. Kiváncsi lennék, hogy mennyi kínai üzletbe viszik vissza a hibás árut. Aztán ott van a ruha. Mennyi ruhaüzletbe viszik vissza a ruhát ha kiszakad? Megvarja az ember és hordja tovább. Ez természetes, de az nem, hogy a cipő talpát visszaragasztják vagy, hogy kicserélik benne a cipzárat vagy a tépőzárat. Odáig jutottunk, hogy a vevőnek már mindent szabad, de az eladó huzza meg magát, még akkor is ha szidják az anyját vagy üvöltöznek vele. Néha még a többi vevő arcán is látom, hogy mennyire meg vannak rökönyödve eggyesek viselkedésén. Szerencsére egyszerű eladóként a reklamáció intézése nem tartozik a feladataim közé, de ettől függetlenül már láttam egy-két esetet.

Aztán ott vannak a gyerekes családok. Azt hinné az ember, hogy milyen aranyosak a kisgyerekek, de szűlői felügyelet nélkül igazi kis ördögfiókává változnak. Persze a szülő nem foglalkozik azzal, hogy milyen károkat okoz a gyereke. Nyugodtan futkározhatnak, kardozhatnak a fém cipőkanállal, pakolászhatják a cipőket. Nemegyszer láttam, hogy a három-négy éves kislányok válogatnak a cipők között és össze-vissza próbálgatják, mégha nem az ő méretük is. Persze normálisan nem tudják visszarakni a cipőt a dobozba, ezt nem is lehet elvárni tőlük, de legalább a szülő rakná vissza és ne nézné végig, hogy a gyerek, hogy gyömöszöli vissza. Persze a cipő megsérül és vagy eladhatatlan, vagy kénytelenek vagyunk kedvezményt adni rá. Sokszor azért fordulnak elő ezek a helyzetek, mert a szülő egyszerre 3-4 gyerekkel jön be vásárolni és míg az egyikkel foglalkozik, addig a többi felügyelet nélkül marad. Ilyen helyzetben az lenne a helyes, hogy csak azt hozza magával akinek vásárolni akar, a többit pedig rábízza egy felnőttre, vagy beadja a játszóházba. Végülis erre találták ki, nem?

A tinik sem sokkal jobbak, mikor próbálgatják a tűsarkú cipőket csak úgy szórakozásból. Csoda, hogy még nem sikerült kitörniük egyik cipő sarkát sem. Sokszor csoportosan járnak be és zavarják a többi vevőt a nyugodt vásárlásban.

De még ennél is van roszabb. Azok akik megpróbálnak elvinni egy cipőt olcsóbban úgy, hogy átcserélik a dobozokat. Bezzeg, ha lebuknak, akkor nem ők voltak, hanem az már úgy volt. Öszintén, ki hiszi el ezt a baromságot? Mégsem tudunk velük mit csinálni. És azokkal sem, akik nagy mennyiségeket próbálnak ellopni. Szinte kiszúrhatatlanok és, ha mégis elkapjuk őket, akkor sem éri meg az a sok herce-hurca, hogy az embernek a rendőrségre kelljen járnia. Ráadásul sokszor kiskorú a tolvaj és akkor max a gyámügyre kerül az ügy.

Persze sokáig tudnám még sorolni, hogy miket szoktak csinálni az emberek, de nem éri meg ezen idegesítenie magát az embernek. Mindíg lesznek újabb és újabb rémtörténeteim, hiszen mikor azt gondolom, hogy ennél roszabb már úgysem történhet, akkor mindig bebizonyosodik ennek az ellenkezője.

Minden rossztól függetlenül vannak még rendes emberek, akik megköszönik a segítséget és nem úgy viselkednek mint a vandálok. Ezek az esetek azért jókedvre tudnak deríteni. Csak sajnos ilyenek ritkán vannak és nem is marad meg annyira az ember emlékezetében. Minden szép emlékre jut legalább tíz rossz.

És még egy szomorú dolog. Régen létezett a panaszkönyv, amit ugyebár felváltott a vásárlók könyve. Az emberek mégsem használják másra, mint hogy az öket ért állítólagos sérelmeket hangoztassák. Miért nem lehet a jó dolgokat is leírni bele? Annyian vannak akik dicsérik a kiszolgálást és mégsem írják ezt le, pedig igazán megtehetnék, hogy ne csak rossz színben legyünk feltüntetve. Ugyanez igaz a netre, azt leírják az emberek, hogy ide és ide ne menjetek, mert rossz a kiszolgálás. Azt bezzeg már nem írják le, hogy milyen kedvesek és aranyosak voltak az eladók és mindent megtettek, hogy jól érezze magát, vagy hogy mennyi üzletüket hívták fel, hogy neki meglegyen a kiválasztott cipője. De hát ilyen az élet, MOSTOHA.

__________________________________________________________________________

A következő bejegyzésben teljesítek egy feladatot, amit egy barátnőmtől kaptam. A feladat az volt, hogy dicsfénybe vonjam a nevét. Mivel ez nem igazán menne, ezért felajánlottam neki, hogy cserébe kiglitterezem és kirakom a blogomba. Neki is látok az elkészítésének, hogy mielöbb kirakhassam.

Ági voltam, sziasztok!

Most, hogy eljutottam idáig, fogalmam sincs mit írjak le így elsőre. Azt sem tudom mennyire fog beválni ez az egész, vagy, hogy egyáltalán milyen időközönként fogok bejegyzéseket készíteni. Eleinte biztos gyakrabban, az újdonság varázsa miatt, de egy idő után, van egy olyan érzésem, hogy egyre ritkábban majd. Egyrészt elég kevés időm van, másrészt sokszor fontosabb dolgokon jár az agyam.

Mostanság nem sok minden történt velem. Reggel elmegyek dolgozni, majd este hazajövök. Így játszódnak le a napjaim, kívéve ha éppen szabadnapos vagyok. Nem mintha akkor olyan érdekes dolgok történnének, de legalább tudok pihenni egy kicsit.:)

Ha minden jól megy, akkor most két nap is itthon leszek (ezt meg kell becsülni, hiszen nagyon ritkán van ilyen), úgyhogy szerkesztgethetem tovább a blogom és a honlapom. Persze be van tervezve, hogy átmegyek a mamihoz Theoval (ő a nyuszim) együtt, hiszen még nem mutattam be őt neki. Na és persze itt lenne az ideje egy kiadós takarításnak is. Azért szerencsére a két napba sok minden belefér. Mondjuk magamat ismerve nem hiszem, hogy korán kelnék, hacsak Theo fel nem kelt, egyszer - kétszer már előfordult ilyen.

Nyuszikámról pár szó, hiszen a továbbiakban gyakran fog szóba kerülni.

Ő a legnagyobb pozitívum a napjaimban. Mondjuk egyre inkább hasonlít egy huligánra.:) Mindent megtesz, hogy megkeserítse az életem. Ez persze nem igazán sikerül neki, hiszen imádom őt, akármit is csináljon. Egy ilyen kis állatra nem lehet haragudni, mivel színt hoz az ember életébe. Mindíg sikerül megnevettetnie és nagyon hálás tud lenni, ha az ember foglalkozik vele. Mióta nálam van sokkal vidámabbnak érzem magam. Most is itt van mellettem. Egyszerűen lefekszik a székem alá, néha megszaglászik egy kicsit én pedig lehajolok hozzá és megsimizem, azután itt bohóckodik össze - vissza...

Egy hónapja lakik velünk. Eléggé meg kellett küzdenem anyuval, hogy tarthassak háziállatot, de minden kínlódást megért. Most már anyut is teljesen elbűvölte, hiszen magávalragadó a természete. Kezd egyre bohókásabbá válni, ismerkedik a környezetével, de sokszor megijed és visszafut hozzánk. Igazi kis egyéniség lesz belőle.

Anyuékról pár szó:

Apu már régen meghalt. Pár évre rá anyu talált magának társat, aminek én örülök, hiszen nem lehetek majd mindíg mellette. Szerencsére jól kijövünk egymással, ami azért fontos, mert még velük élek. Hiába szeretnék elköltözni, a mai világban ez nem olyan egyszerű. Albérletre nem telik, főleg ilyen fizetésből. Saját lakásra pedig csak akkor lesz esélyem, ha öröklök. Reméljük ez még jó sokára fog bekövetkezni.

Azért nincs nagy gáz, nem sok mindenbe szólnak bele anyuék. Az a jó, hogy tisztába vannak vele, hogy én már felnőttem és nem gyerekként kezelnek.

Barátok:

Na abból nem rendelkezek sokkal, ami nem is baj, hiszen nem a mennyiség számít, hanem a minőség, mint tudjuk. A barátaim többnyire a kollégáim közülm kerülnek ki, ami több szempontból is jó. Egyrészt mindennap találkozunk és meg tudunk beszélni mindent. Másrészt, ha együtt vagyunk gyorsabban megy az idő, és a munka is szórakoztatóbb.

Összejárni csak nagyritkán szoktunk, dehát mindenkinek megvan a maga kis családja és szeretné velük eltölteni az idejét. Ez így is van rendjén, hiszen már nem dedósok vagyunk, hanem felelősségteljes felnöttek, még ha ez rajtam nem is mindíg látszik.:)

Discoba sem nagyon szoktam járni, de az az igazság, hogy nem is vágyok oda. Számomra sokkal szórakoztatóbb ha elolvasok egy jó könyvet, vagy meghalgatom az egyik kedvenc albumomat.

Azt hiszem eggyenlőre elég ennyi belőlem, hiszen ha most elmesélem az egész életem, akkor mi marad máskorra. Na meg persze már így is eléggé hosszúra nyúlt ez a kis bemutatkozás. Ráadásul az a tapasztalatom, hogy az emberek hajlamosak továbbszaladni a hosszú bejegyzéseken.

Ági voltam, sziasztok!